City of Bones - Csontváros szerepjáték

Cassandra Clare Végzet Ereklyéi c. könyvsorozatán alapuló szerepjáték.
 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Kikötő a Limehouse-nál

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Clary Fray

avatar
~admin~

~admin~


TémanyitásTárgy: Kikötő a Limehouse-nál   Szer. Jún. 13, 2012 3:43 am

Ahol a Temze partján kikötnek a hajók

• • •

Vissza az elejére Go down
http://cityofbones.secrets-stories.com

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Pént. Jún. 15, 2012 4:41 am


FOR ROSIE


Matrózok kiáltásaitól volt hangos a környék, miközben csizmám csatja minden léptemnél hallatta magát, ahogy a Temze partján róttam köreimet. Késő estére járt, mire a hajó velem együtt befutott a londoni kikötőbe, és hosszú évek kihagyása után újra magamba szívhassam a város lucskos, köddel telt levegőjének jellegzetes szagát. Talán meggondolatlanság tőlem visszatérni szülőföldemre, de nem hiszem, hogy baj lenne belőle, hiszen akik ismerhettek emberi életemben már mind halottak. Hát igen, az a 150 év azért egyeseknek megárt.Velem szemben, aki megőriztem ugyanazon sármos önmagamat az elmúlt évszázadban is. Egyedül a frizurámon változtattam időnként, mert az öröklét unalmassá válna a változatosság nélkül. Ezért is döntöttem amellett, hogy itt az ideje újra meglátogatnom a jó öreg Londont, hogy láthassam meg van-e még a hírhedt tornyunk. Aztán meg megeshet, hogy illene beköszönnöm távoli rokonomnak, Viktória királynőnek. Azonban úgy gondolom, hogy mindketten jobban járunk, ha hanyagoljuk ezt a találkozást.
Megigazítottam az egyik mandzsettagombomat, és kutató tekintettem néztem körbe, hátha fennakad a pillantásom valami ismerősön. Nem jártam szerencsével, mert annyi minden változott az elmúlt időben, hogy csak csupa szürke, szomorú házak névtek vissza rám. Mélyen a tüdőmbe szívtam a zöld víz nedvességét, és a vágtató lovak által vontatott kocsik által kavart port elhessegettem az arcom elől, miközben a macskakövet koptattam. Fejet hajtottam a szemből érkező kisasszonyoknak, akik a hátam mögé érve halk kacarászásba kezdtek, és modoromat ileltve külsőmet dícsérték – mire nem jó a kifejlett hallás?
Úgy tűnt, hogy alapvetően a hely nem változott sokat. Az emberek ugyanolyan távolságtartással mentek el egymás mellett az utcán, és csak a fiatalabbak kacérkodtak másokkal. Én pedig örökre fiatal maradok, és a kacérkodás valami olyasmi, amit sosem unok meg. Lassú, számító fordulatot tettem a kikötő padkája felé, mintha csak a messzeségbe nyúló folyót szerettem volna megszemlélni, azonban közben oldalpillantásokkal illettem az előbb mellettem elhaladó hölgy társaságot, mely a közeli piac első bódéinál állt le cseverészni. Buta, buta lányok. Hát nem tudják, hogy ilyen későn már nem rellene védtelen, maguk járkálniuk?
A kovácsoltvas oszlopok tetejére erősített gázlámpák derendő, zöldes fénnyel borították be a környéket. Nem is olyan meglepő, hogy egy közeli épület a Limehouse nevet kapta. Tekintetemet a házsorra emeltem, és eltűnődtem, hogy milyen másképp festett a környék az én időmben: a most omladozó épületek helyén vadiúj, legújabb technikák szerint emeltek sorakoztak. II. György apának borzalmas, de királynak nagyszerű volt, London a fénykorát élte akkor, s azt rebesgették mostanában, hogy az állam kissé megtört azóta, elvesztette a tengeri kereskedelmi útvonalát, és a hadsereg piti csetepatékban morzsolódott szét. De hát mit csodálkozom? Egy nő az uralkodó, ennek sosincs jó vége.
Elhessegettem az elmúlásról táplált gondolataimat, és visszatekintettem a kisasszonyok felé, de csalódottan kellett tapasztalnom, hogy a hölgyek éppen egy hintóre ültek, és máris indultak haza. Bosszúsan felsóhajtottam, majd úgy döntöttem, hogy más fogás után nézek, és belevetettem magam a kikötői bazaar útvesztőjébe.
- Szerintem a bíbor jobban állna kegyednek – jegyeztem meg pimasz vigyorra húzva a számat, mikor megálltam az egyik bódénál válogató hölgy mögött, és cseppett sem úriember módjára lerohantam ezzel a cseppet kajánul kijelentett tanáccsal. Nem tudom, hogy miért éppen ezt a kendők közt válogató fiatal lányt szúrtam ki magamnak, hiszen nem is láttam, de volt benne valami figyelemfelkeltő annak ellenére, hogy távolról cseppet sem lógott ki a békésen vásárolgató londoniak tömegéből. Majd meglátjuk, hogy tévedtem-e…

Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Pént. Jún. 15, 2012 7:10 pm


Egy kissé szokatlan még, hogy Miss Leavey nem segíthet semmiben. Már nem lehet egy esetleges segítő kéz, mert elment. Azt állította, hogy menni fog saját magamtól is, és én hittem is ebben. Talán csak pár hete ment. A tükör előtt azon gondolkodtam, hogy most már behúzni sem segíthet a ruhámat, és nem is segíthet, ha esetleg bizonytalan vagyok abban, hogy mit vegyek fel. Egyedül kellett végignéznem magamat a tükörben, és kritériumot mondani erről.
A lilás árnyalatban úszó brokátruhám szinte súrolta a földet, és biztos vagyok abban, hogy valamikor majd föl kell emelnem a ruhám szélét, nehogy elessek benne. Az öltözékem nyaki szegélyét vékony csipke is körülvette, ami csak egy kis árnyalattal volt sötétebb, mint maga a viseletem. Fekete csipkekesztyűt is fölvettem, mellyel egy fekete kisebb nyakláncot is fölvettem, hogy illjen az öltözékemhez.
Egy nagy levegővétel után megigazgattam még utolsónak a szoknyámat, és csak utána indultam le a lépcsőn, ki a nagyvilágba. Amelyik lovashintót először megláttam, bele is tudtam ülni. Megkértem, hogy vigyen el a piachoz, szükségem van egy kis kiruccanásra.
A hintó lendült egyet, és elindult kevés útjára. Nincs messze innen a kikötő melletti piac, mégis sok időbe telne, mire ilyen ruhában lejutnék oda. Éppen ezért választottam ezt a megoldást. A hintón ülve figyeltem az ablakból, hogy a város hogyan fekszik le. Hiszen már estére járt, de mégsem akartam egész nap bent ülni a lakásban. Éppen ezért gondoltam, hogy lejövök. Ráadásul a piacon sokféle érdekes tárgyat, dolgot találhatunk. Ami éppen tetszik, talán megveszem.
A hintó rezgése jelezte, hogy a macskaköves útra értünk, vagyis készülődhetek a leszállásra. Nyakamat nyújtva lestem, hogy mi folyik éppen a kikötőben. Semmi érdekes. Miközben kiszálltam, akkor érkezett az egyik hajó, ki tudja honnan. Miután a lovashintó vezetőjével megtárgyaltam utamat – ebbe beletartozott, hogy megköszöntem neki –, fölemeltem a szoknyámat és elindultam a piac felé. Az egyik bódénál megálltam, mert megtetszettek a kendők. Annak a színe, amit használni szoktam, már kezdett kifakulni, így nem csodálnám, ha az egyik bekerülne az otthonom egyik fiókjába.
Az otthonom, ami nem sokáig lesz az, mert el fogok költözni. Amerikába. Eldöntöttem, hogy míg a világ világ, utazgatom. Mert rosszul tenném, ha nem. Bárki felismerhetné, hogy nem öregedek. Talán pár éve lehetett az, hogy leállt. De jó ez így, mert mindenki fiatal szeretne lenni örökre. És nekem ezzel semmi gondom.
Felvettem egy kékes színű kendőt, és azt kezdtem el éppen vizslatni, mikor meghallottam, hogy egy fiatal megszólított. Csöppet sem úriember, gondoltam magamban.
- Lehet, hogy igaza van – mondtam távolságtartóan, semmi kedvem ilyen úriemberekkel beszédbe elegyedni. Visszadobtam a nemrég még vizsgálgatott kendőt oda, ahol volt. A bíborszínűt kezdtem el vizslatni.
- Úgy látom nincsen jobb dolga, mint ismeretlenekkel társalogni – jegyeztem meg rá nem nézve. Ahelyett, hogy az illető szemébe néznék, megvettem a bíbor színű kendőt, és azt magamnak tulajdonítva elvettem. Csak azután néztem rá.
- Kihez van szerencsém? - kérdeztem meg, hátha hamarabb letudom ezt az egészet. De lehet, hogy ezzel a kérdésemmel inkább csak belekezdenénk egy beszélgetésbe. Majd meglátjuk, hogyan alakul.
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szomb. Jún. 16, 2012 10:13 pm


FOR ROSIE

A sötétlő égen csak a Hold virít ragyogó fényével, és akaratlan is eszembe jutnak a csetepatés napjaim a Hold Gyermekeivel. Rühes, kóbor kutyanépség… állatok egytől egyig. Olyanok, mint a kocsmákból kihempergő részegek hada, nincs meg bennük a tartás, mert ahhoz is túl önteltek, hogy felismerjék a nagyság nem abban van, ha az ember más mint a többi, hanem ha használja is másságát valamire. Lézengnek az életben, a Klávé szoknyája alá bújva piszkálódva az Éjszaka Gyermekeivel. Bennünk legalább van önbecsülés, még ha kicsit sok is, és magasan hozdjuk néha az orrunk, de nagy részünk semmit sem akar az Árnyvadászok ostoba szervezetétől, mely itt Enklávé, odaát az Újvilágban Konklávé. Mit is tudnának értünk, örökké élőké tenni az oly’ nagyon a halandók, mint a Nephilimek? Hiszen hiába van bennük a drágalátos, hőn szeretett Angyaluk véréből, nem mennek vele sokra. Fair harcban árnyvadász és vámpír közt, egészen biztos a fajtám beli győzne. Miért? Mi vagyunk a tökéletes ragazodók! Semmi szag, semmi hang és éles érzékszervek. Lopakodva hátbaszúrni az ellenséget mégis gyávaság lenne… ám ez kit érdekel? A történelmet a győztesek írják, és én szeretnék az ő oldalukon állni.
Elhessegettem magamtól ezen (há)borús gondolataimat, és aköré rendeztem őket, hogy miért éppen ezt a vásárlót szólítottam le a sokaságból, mely itt hömpölyög a kikötőben. Mert nő… és egyedül van, érkezett a felelt valahonnan mélyről, mire ösztönösen csúfondáros mosolyra húztam a számat. Ilyen késői órán, mikor a Nap már nem ragyog az égen nem szabadna hölgynek egyedül mászkálnia. A gyengébbik nem ezen példánya mégis megtette ezt, így hát minden következményt viselnie kell. Tehát csodás társaságom elviselését is, melyre első hűvös válasza alapján nem volt igénye.
- Ismeretlenekkel társalogni? Na, de kérem, kisasszony, ne becsülje le magát! – kértem tettetett sértődöttséget vegyítve hangomba, és kétségkívül élveztem a helyzetet, és továbbra is vigyorogva folytattam a megkezdett bókot: - Annál sosincs jobb dolgom, hogy szépségekkel társalogjak!
Elégedett mosolyra húztam a számat, és vártam, hogy a hölgy a vásárlást követően megforduljon. Elégedett lehettem ugyanis, mert hallgatott rám, és a bíbor kendőt vette meg az ilyen fényviszonyok mellett azúrkéknek tetsző mellett. Ezt nem tettem neki szóvá, de még lehet, hogy szóvá fogom, ha úgy látom, hogy ennek megfelelően osztották le a lapokat. Szerencsére a várt mozdulat nem maradt el, és végre alkalmam nyílt megszemlélni a kisasszony arcát. El kellett ismernem, hogy valóban nem volt egy bányarém.
Hosszú, barna haj keretezte szív alakú arcát, mely komor tekintete ellenére egész gyermetegnek tűnt. Szemében nem égett tűz, mint azt vártam volna, és a fehér holdfényben porcelánnak tetsző arcbőrének merevségét csak erősítette lilás színű ruhája, mely kiemelte kétségtelenül előnyös alakját. Tipikus távolságtartó angol nőszemély. Néha a falra tud mászni tőlük az ember, de ha egyszer megnyílnak! Érdemes várni arra a pillanatra…
- James Phillip Averay néven tengetem mindennapjaimat – hajtottam fejet tiszteletem jeleként, majd szempilláim alatt felnézve ismét megszólaltam: -Azonban a szerencse az enyém, ha megengedi, hölgyem. Elvégre is nem mindennap találkozok földre szállt angyalokkal – ejtettem el egy újabb bókot, és visszafojtott mosollyal vártam a reakciót.
Egyszerűen mindig is kedvem leltem a bókolásban. Abban, hogy csupán szavakkal képes vagyok megnyerni magamnak másokat, kisasszonyokat, még a leghidegebb szívűeket is az ujjam köré tudom csavarni, csak idő kérdése. Minden nő vágyik arra, hogy fényezzék hiúságukat, dicsérjék és elhalmozzák őket szép szavakkal. És azokat, akiktől ezt megkapják, nagy becsben tartják. Néha szánalmasnak néztem őket, hogy ennyire vágynak a szeretetre, az elismerésre, de mióta vámpír vagyok, inkább csak szórakoztatónak találom ezt. Akárcsak a mostani helyzetet, így folytattam a megkezdett játékot:
- Megtudhatnám én is kegyed nevét? Csak hogy tudjam, mely istennőhöz imádkozzak éjjelente – utaltam burkoltan ismét testi adottságaira, és jó lett volna látni akár csak egy mosolyt a másik arcán. Hátraléptem teret adva, ha el szeretné hagyni a helyszínt, de volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja megtenni. Egy úri högy ugyanis bármennyire is unja partnerét, nem futamodik meg… Pedig talán most jobban járna.

Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Vas. Jún. 17, 2012 8:37 pm


- Uram! Már, ha illethetem ezzel a szóval... – halkult el a hangom a mondat végére, és ránéztem. Valóban volt valami abban, hogy így neveztem. Hisz kinézetéből, öltözékéből sokaknak biztos feltűnik, hogy nevelték. Mert szinte biztos, hogy valamennyit neveltek rajta. Az, hogy mennyit... az már kétséges. Az, hogy miért nem nevezném annak, sok kifogásom lenne – pedig még alig ismerem pár perce. Nem is használhatnám ezt a jelzőt, mert nem ismerem. Már ennyiből meg tudtam állapítani, hogy kiismerhetetlen. És nagyon tudom gyűlölni az ilyen embereket. Hisz nem lehet kiismerni őket, vagy az érzelmeiket. Már ha van egyáltalán olyan. És most kivételesen meg tudtam érteni, hogy miért nem mutatja ki. Hisz ő is megkérdezhetné tőlem, hogy én miért nem teszem - Én igenis becsülöm magamat – nem volt jó védekezés, ezt magam is tudtam. A hangomban cseppnyi sértődöttség volt inkább, mint határozott és céltudatos. Csakhogy most nem tudtam az lenni, és nem tudom, miért.
- Ha megengedi, hogy ehhez hozzáfűzzek valamit: a szépség nem számít. Bár fontos eszköz lehet, de nem azon múlik minden – Fűztem hozzá, mikor említette a szépségekkel társalgást. Bár nem hiszem, hogy mondtam ezzel neki valami olyat, ami elérzékenyítené. Egyáltalán van olyan? Biztos, hogy nem tőlem hallotta ezeket a gondolatokat. Hisz akár a szülőjétől, akár csak egy átlagos embertől is hallhatta. Csakhogy én semelyik se vagyok, mert én a boszorkánymesterek csoportjába tartozom. És élvezem is. Bár a drága mondénok előtt sose kezdek el semmifél hókuszpókuszt, mert mégiscsak lebuknék. Úgy, ahogyan az előttem álló személynek se.
A szépség annyiban segíthet, hogy felhívhatja a figyelmet az emberekre. Azok a férfiak, akik csak azokat szeretik, azok legyenek kárhozottak. Mert mi van akkor, ha éppen nem érte el a szépség hajót? Erről igazán nem tehet semmit. A másik: senki sem tökéletes, arra az emberek várhatnának a végtelenségig.
James Phillip Averay. Visszhangzott a fejemben a neve. A neve nemes, és udvarias hangzású, de csak rá kell nézni... és már látjuk a színtiszta ellenséget. Persze kiválóan tudja az illemet, hogy hogyan kell beszélni – mint az előbb is fejet hajtott nekem -,de azért azok a mondatok, amiket utólagosan belerak...
- Hát, ha őszinteségemet kérdezné. Nem is az én napon a szerencsés. Néha akadnak ilyenek is – mondtam, és figyelmen kívül hagytam a bókoknak tűnő, de közben idegesítő mondatokat. Semmi kedvem nem volt ilyeneket hallgatni, egy ilyen embertől. Földre szállt angyal? Kezd már túlzásokba esni... Mr. Averay – mint megtudtam nem régen. Nem tudom, hogy melyik lányoknak jönnek be ezek, de nekem nem annyira. Bevallom, hogy nehéz lehet egy lánynak ellenállnia, de én eddig megtettem.
Próbáltam, tényleg próbáltam azt, hogy ne mosolyodjak el. De előtte lehetetlen nem ezt tenni. Így hát egy kisebb mosolyt megengedtem magamnak, abból baj nem lehet. Alig volt látható, de ha ezt akarta elérni, akkor megkapta. Ha nem, akkor arra még várhat.
- Rosie Blackangel – mondtam szűkszavúan csak ennyit. Az utolsó bókot megint annyiban hagytam, sosem szerettem azokat. Vagy csak inkább nem tudtam elviselni?
Egyszer Miss Leavy elmesélte, honnan kaptam a nevemet. A Blackangel-t. Azt mondta, hogy kiskoromban mindig azt hitték, hogy egy angyali kislány vagyok. Még a szomszédomék is abban a hitben éltek, hogy velem semmi probléma nem lehetett. Nem is amiatt kaptam a nevemet, mert ez teljesen nem igaz. Mert lényegében sokszor tudtam angyali lenni, de van mikor virgonc voltam, és olyan életvidám, hogy az már fájhatott, emiatt nevezett el tanítóm így. Egyszer megtanultam valamit: jobb, hogy anyukám, akkor halt meg. Mert Miss Leavey-nak igaza volt: nem tudtam volna elviselni a halálát, ha megismerem. A tanítóm arról is mesélt, hogy milyen volt anyukám. Azt mondta mindig megfontolt volt, és mindenkire nyugtató hatással volt. És azt is megemlítette, hogy gyerekét az illem szerint nevelte volna. Ezt akkor mondtam el, mikor egyszer dühös voltam a tanítómra, amiért nem engedett meg nekem valamit. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy miért is. Régen volt már.
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Vas. Jún. 17, 2012 10:35 pm


FOR ROSIE

Ajkaimat mintha abba a féloldalas mosolyba ragasztották volna, mert ahogy megszólalt a hölgyemény, még ő sem volt képes hűvös magatartásával lehervasztani azt onnan. Ridegnek tűnt, ami az ő korában nem szokásos, hacsak nem házas kisasszony, akinek férje halála után a nyakába szakadt a házvezetés… Nem, biztos, hogy nem az! Hiszen csak rá kell nézni: a színes ruha önmagában kizárja annak a lehetőségét, hogy özvegy legyen, ugyanis mióta csak az eszemet tudom az etikett tiltja a színes viseletet az olyan hölgyek számára, akik gyászolnak. De ha nem ez az oka, akkor miért ilyen karót nyelt? Nincs benne élet, visszavágásai mégis élesek, mitnha bírálni akarna, amiért nem hibáztatom, de ebben a tekintetben nem a jó emberbe… akarom mondani: vámpírba kötött bele!
- El is hiszem, kisasszony! – emeltem meg a fejemről a kalapot elismerésem jeleként, miszerint bizonyára becsüli magát… talán túl nagyra is, ha nem pirul el a bókjaim hallatán. Hiszen minden más hölgy így tenne, elég csak rájuk néznem, és aszemük elárulja, hogy egy szép szó elég, hogy a karjaim közé omoljanak. Ez a nő, vagy inkább lány, mert a fiatalság dere még felüti orcáját, azonban egészen másnak mutatkozott.
- Nocsak, egy szépség, ki a szépséget megveti, sőt mi több bírálja! – húztam el a számat még mindig vigyorogva, mert hát nem cseppet mulatságosnak találtam a helyzetet!
Igaz, ami igaz, szép volt ez a hölgy, de nem elámító bájokkal rendelkezett mint Anne, azonban ilyet még hölgytől nem hallotam: hogy a szépség nem számít? Dehogynem számít! Ezt jó magam is megtanultam. Ha csúnya, forradásos lenen az arcom vajon bejutnék hívatlanul bálokra? Szórakozhatnék kedvemre a hozzá hasonló hölgyekkel? Kétlem. A csinos pofikám, az a vesébe látó mélybarna szem, és pimasz félmosoly az, amely rabul ejti a nőket. Nos meg az edzett, férfias test, hogy mit ne mondjak. Ez alapján ítélnek meg: hogy milyen a külsőt, mit látnak. Ám ugyanez a helyzet a nőkkel is. Egy bányarémmel szóba sem állnék. Nem az én esetem, meghagyom őket a temetőőröknek. Azokkal úgyis egymásnak valók. Az én mocsok lelkem pedig megtévesztő jóképűségembe burkolva pedig megront fiatal, szép szíveket.
- Hát Ön nem csodálja a szépséget? Nézzen körbe a világban, amit lát, és szépnek talál, legyen az táj vagy ember idővel elmúlik. Mi adja hát gyönyörségét? A mulandóság, és értékelni kell, míg a miénk. Nem így gondolja? – húztam fel a szemöldököm kíváncsian. Nem hiába mondják, hogy a szépség szülőapja a halál. Csak annak van igazi értéke, ami nem állandó. Minden más megunható, eldobható, figyelmen kívül hagyható, hiszen évezredek múlva is találkozol vele. Mondom ezt én, aki örök szépségemben tündöklök! És mit ne modnjak, élvezem, ha látom, hogy más milyen gyorsan elfakul, míg én élek, amíg hagyják.
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, hogy a kisasszony nem tartja szerencsésnek ezt a napot, melyen abban a megtiszteltetésben lehet része, hogy megismer engem, inkább kíváncsian vártam, hogy mit felel a nevét firtató kérdésemre. Talán ezt is kerülni fogja, és elküld a Pokolba. Nem így történt.
- Hát nem megmondtam, hogy angyal, kegyed? – villantottam rá egy újabb mosolyt Miss Blackangel-re, akinek az arcára halvány, de bizakodásra okot adó mosolyt láttam felsejleni.
Az egyre sötétebbé váló éjszakával együtt párhuzamosa hangosodtak a részeg kiáltozások, és elkezdtem attól tartani, hogy ez az illetlen pórnépség elrontja még a mulatságomat ezzel az első ránézésre elutasítónak tűnő hölggyel. Röviden, tűnődve végigvontattam a tekintetem a piaci sorokon, majd megemeltem a karomat Rosie felé. Fekete frakkom anyaga meggyűrődött mozdulatom közben, és kalapom pereme alól várakozóan néztem fel a hölgyre.
- Esetleg elkísérhetem valamerre, Miss Blackangel? – tudakoltam a lehető legudvariasabb hangnememben, de egy sokat sejtető kaján mosolyt nem sikerült visszatartanom. Ha belém karol, már nincs kiszállás. Most még visszatáncolhat… de úgysem fog.

Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Hétf. Jún. 18, 2012 9:56 pm


Ha minden férfi olyan lenne, mint az előttem álló személy, azt hiszem, engem a Pokolba küldenének – talán már egy nap alatt is. Csakhogy még ez is új volt, mert ilyen férfival még nem igen találkoztam – ha bele gondolok: lehet, hogy még nem is. Nem szoktam sohasem ilyen lenni, de úgy látszik, hogy ez az ember kihozza ezt belőlem. Talán túlságosan is őszinte vagyok, de mit tegyek, ha egyszer ilyen férfiba botlok? Nem mindennap találkozik az ember - ha őszinte akarok lenni: boszorkánymester – Mr. Averay-hez hasonlóakkal. Nem is kívánom – ha már az őszinteségnél tartunk. Talán a mai korban sok hozzám hasonló korú rohanna utána, de engem nem így neveltek.
Anyám szerencsétlen volt, mert ő egy démonba szeretett bele. És ezért halt meg. Talán lehet, hogy Mr. Averay-hez hasonló ember – vagyis démon – volt. Anyám megkérte Miss Leavey-t, hogy tanítson meg arra, hogy ilyen helyzeteket könnyen tudja kezelni. Csakhogy nem tudtam, mer ez az ember nagyon… kikészít.
Az, ahogyan a gyönyörűségről és a szépségről beszélt, be kell vallani, meglepett.
- Igenis csodálom a szépséget, csak nem úgy, mint maga! – mondtam egy cseppnyi sértődékenységemmel a hangomban. Sokáig fogok élni, úgyhogy muszáj csodálnom a szépséget – nem, mint ha annyira kényszeríteni kéne. London nagyon szép, de meg akarom csodálni Amerikát is, hogy meg tudjam igaz-e, hogy a szülőföldünket véljük a legszebbnek. Mivel hallhatatlan vagyok, ezért sokszor kell költöznöm. Különben észre fogják venni. Éppen ezért megyek el majd az elkövetkezendő napokban, Amerikába. Meg szeretném nézni, hogy igaz-e, amit mondanak róla.
Sok angol – egyben ír és skót ember – Amerikába menekült mikor kirobbantak az angol-Hollandia háborúk. Bár most menekülésre semmi okom nem volt, kedvem van megnézni az annyit emlegetett kontinenst. Aztán ki tudja, hogy mikor jövök majd egyszer vissza. Talán 2000-be? Lehet, hogy addigra már repülő hintó lesz, amire már nem is kell ló. Ki tudja mi lesz a jövőből?
- Ha én angyal vagyok, akkor maga micsoda? – kérdeztem rá, miután a szoknyám vizsgálgatása után ránéztem. Nem volt könnyű ennyi réteg ruhával sétálni, de ha az ember egyszer megszokja, akkor már nélküle élni furcsa. A szoknya talán többrétegű, de nem lehet elesni benne, mivel eléggé szétterülő mindenhol. De ha el is esnék, talán nagyobb esély van rá, hogy puhára esek.
Kíváncsian vártam a válaszát, felvonva szemöldököm. Elég sokat mondott már rólam, kíváncsi lennék arra, hogy ő minek tartja magát. Vagy valami olyannak fog jönni, ami nem is igaz rá, vagy olyannal… a másik lehetőséget nem tudtam. Az érdekelt inkább…
- Megköszönném, ha velem tartana egy kis sétára, de ha nem zavarja… azt nem fogadnám el – mutatok az illető karjára, a sajátomét pedig a hátam mögött összekulcsolom, hogy még véletlenül se próbálkozzon semmivel. Elmosolyodtam, és indulásra készen állva megfogtam a szoknyámat.
Ha velem valaki kedves, azt viszonzom. Ha velem valaki ilyen – megfogalmazhatatlan, hogy milyen -, akkor én is próbálok olyan lenni. Persze nehézkes, de nyilvánvaló, hogy csak játszik, és élvezi a helyzetet. Azt meg végképp nem tudom megérteni, hogy miért jó valakinek, hogy ilyen? Miért jó így élni? Csak játszani mindenkivel, de közben semelyik érzés sem valós.
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szomb. Jún. 23, 2012 2:57 am


FOR ROSIE

Ahogyan a szépségről, a mulandóságról és egy ehhez hasonló témákról filozofáltunk akaratlan is eszembe ötlöttek a napok, mikor a házi tanítóm belém verte azokat a csöpögős verseket, melyeket akkor nem tudtam értékelni, mert untatott, hogy a költőket mennyire foglalkoztatta és foglalkoztatja mindig az elmúlás gondolata. Most már úgy vagyok vele, hogy tudom, nekik nem adatott meg az öröklét, mint nekem, és így már csak természetes, hogy ők értékelik ezt, és tartanak attól, hogy mi várja őket a halál után. Ettől természetesen még én is tartok bolond napjaimon, de tényleg csak akkor. Amúgy tisztában vagyok vele, hogy míg nem ártok a Klávénak ők sem árthatnak nekem, ezért hát megpróbálok leginkább kimaradni az ügyeikből, és úgy gondolom, hogy jobb ha senki sem zavarja a másik köreit. Persze tudom én, hogy a Törvényük ellen vétkezem, mikor emberekből táplálkozom... „ártatlan mondénokból” ahogyan ők fogalmaznának, de ez az ő szövetségük törvénye, nekem pedig senki sem mondja meg, hogyan éljek. A magam ura vagyok.
London éjjeli sötétje téli ködként telepedett ránk, és az égbe törő viktoriánus épületek sziluettje így is utat tört magának a holdfényben, és be kell vallani, hogy ebben is volt valami szép. Egyfajta gyönyörűség, ami olyan könnyedén kicsúszik a kezedből, mint a víz kifolyik az ujjaid közül.
- Szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem... – dúdolgattam halkan a klasszikus angol szerző, Byron versének első két során, és lapos oldalpillantást engedélyeztem magamnak Angel-re tekintve, de erre a kijelentésre cseppet sem vártam választ. Csak úgy kicsúszott a számon, mint egyfajta dicsekedés, hogy . Nem akartam firtatni a kérdést, hogy vajon szerinte én hogyan csodálom a szépséget. Tudom, hogy azt gondolja bókokkal, de mivel a hazugság csak álruhába öltöztetett igazság, természetesen mondhatjuk, hogy igaza van, de ekkor is hazudnánk, mert igazi bókot tőlem még csak Anne kapott. Elismerni el ismerem más szépsgét, de egyedül az övét tudtam dícsérni, és azóta sem senki másét. Hozzá nincsen fogható, és nem is lesz soha.
Rosie nevét dícsérve ő mintha gúnyosan visszavágott volna nem is sejtve, hogy mennyire a helyes kérdést tette fel. A bennem megbúvó démon szinte rikított, vinnyogott azért, hogy most megajándékozzam a hölgyet a szemfog kivillantós mosollyal, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy nagyobb lesz az elégedettség, ha akkor rántom le a leplet, mikor már mint ismerőst bizalmasan kezel. Ami nem lesz egy hamar az ő társaságában, de nekem időm, mint a tenger, ő pedig már úgysem szabadul tőlem.
- Az ördög maga, mi más? – villantottam a kisasszonyra egy igen csak pimasz mosolyt, ami valóban elég sátáninak bizonyulhatott egy úri hölgy tekintetében. Ilyen nyíltsággal megsérteni egy hölgyet! Szegény anyám bizonyára forog a sírjában. – Olvasott már Milton-tól? Szerinte a rossz voltának köszönhetően vonzódik ahhoz, ahhoz ami jó, szép és kellemes. Nem hiába imádta Lucifer az Istent.
Tekintetem követte, ahogyan Rosie keze igazgatja a szoknyáját, majd felvont szemöldökkel várta válaszát felajánlott karomra, ami nem kicsit meglepett. A mai asszonyok milyen különcségeket meg nem engednek maguknak, gondoltam, de fejet hajtottam akarata előtt. Persze azért nem hagyhattam szó nélkül tettét:
- Megsért, Miss Blackangel. Bántja a szívem, de ám legyen, elegendő öröm nekem, hogy angyali társaságát tovább élvezhetem – rímeltem mosolyogva, és leeresztettem a karomat, majd tettem egy lépést, és nekivágtunk a kikötői sétánknak a fehér holdsugár nyomán. – Na, és szabad megtudnom, hogy merre lesz a séta? – kíváncsiskodtam kalapomat hátra húzva fejemen, hogy tisztább rálátásom legyen ez esti partneremre. Talán nem is lesz olyan unalmas ez az este, mint gondoltam.
Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Kedd Jún. 26, 2012 12:49 am


Mindenki máshogy gondolkodik. Éppen ezért van az, hogy mindenkinek más jut arról eszébe, hogy szépség. Nincs olyan ember, akinek ne jutna eszébe semmi sem erről. Még ha azt mondanánk, hogy ne gondoljunk zöld alapon piros pöttyös elefántra, akkor is arra fogunk gondolni. Ha megpillantunk egy embert, általában meg tudjuk állapítani, hogy milyen a jelleme, hogy mire számítsunk. Az emberek nem olyan buták, hogy szóba állnak olyan emberekkel, akik nem szimpatikusak. Elkerülik őket, aztán folytatják utukat. Viszont ha beszédbe elegyedünk bármilyen emberrel, emlékét már nem tudjuk kitörölni a fejünkből. Talán elraktározhatjuk az agyunk legkisebb, legelrejtettebb zugába, de elfelejteni már nem tudjuk. Ha esetleg száz vagy kétszáz év múlva találkoznék Mr. Averay-jel, biztos, hogy emlékeznék az arcára. Talán nem jönnék rá egyhamar, hogy ki ő, de arra biztos emlékeznék, hogy valamikor régen láttam már. Csakhogy ez is a lehetetlen kategóriába tartozik, mert Mr. Averay is egyszer meghal úgy, mint másik ember.
Nekem nem kell azon gondolkodnom, hogy elpazarlom-e az életemet vagy sem, mert a végtelenségig fogok élni. Legalábbis... nem fogok egyhamar meghalni. Addig nem kell azon idegeskednem, míg bele nem folyok valamilyen rossz ügybe. Például a Klávé vagy a Démonok. Semmi kedvem ilyen ügybe belekeveredni, mert ahhoz nekem semmi közöm. Talán boszorkánymester vagyok, de az még nem jelenti azt, hogy kötelességem beállni az egyik oldalra. Viszont Miss Leavey azt is mondta nekem, hogy ha a Klávé a segítségemet kérné, álljak rendelkezésére. De szerencsére eddig még nem tudják, hogy ki is vagyok. Ha tudnák... lehet, hogy keresnének, de míg nem szükséges, addig önmagamtól nem megyek oda hozzájuk.
A következőnek ha jól emlékszem Byron szerzőtől említett, de ebben bizonytalan vagyok. Mindig is tisztelem az efféle elhíresült embereket, de a neveket sohasem tudtam megjegyezni. Túl sokan, túl sok félék vannak. És ha még ezer évig élni fogok, ne várják el tőlem, hogy az épp aktuális elhíresült embereket megjegyezzem. Mi lennék én akkor, ha nem szabad enciklopédia?
Mr. Averay, az ördög. Nem is lepődtem, mikor ennek vallotta magát. Nem is kellett volna számítanom más válaszra. Nem is kellett volna megkérdeznem, mert ez a válaszlehetőség már megfordult a fejemben is. De valahogyan jobban hangzik az ő szájából, és azért biztosra is kellett mennem.
- Hallottam már róla – csak az, hogy nem mindig tudtam mi köthető a nevekhez, elbizonytalanított. Ha nem folytatta volna, valószínűleg nem is esett volna le, kiről beszél. De így, igen – Bizonyára maga is hallott már arról, hogy az ellentétek vonzzák egymást... mint Lucifer és Isten esetében – tettem hozzá nehogy félreértelmezze a dolgot, mert kinézem azt is belőle. Bár Lucifer és Isten csak egy példa volt, és nem tökéletes. Mert Isten attól még nem hiszem, hogy szerette. De nem is igazán lényeges.
Megsértettem? Lágyan elnevettem magamat, mert tudtam, hogy csak színleli. Nem sértettem volna meg. Minden embernek van lelkileg gyengéje, és azt hiszem, hogy Mr. Averay-nek egy van belőle, de az nem kicsi. De mivel semmi közöm hozzá, így hagytam inkább a kérdéseket magamnak. Kissé felemeltem a szoknyámat, mert nem volt kedvem elesni benne, majd elkezdtünk sétálni Mr. Averay-jel. Amikor megjöttem, akkor épphogy lement a Nap, és még világosabb volt. Most viszont már sötét volt, és látni lehetett a csillagokat az égen, a Holddal egyetemben.
- Amerre az út vezet, Mr. Averay - következő kérdésére magam se tudtam a választ. Talán hazafelé, vagy talán csak szerettem volna menni ismerős utakon. Mindig is szerettem változtatni dolgokon, de vannak, amiket hagytam úgy, ahogy volt. Például mindig is ugyanazon az úton szerettem hazamenni, ha esetleg kedvem támadt a piactól hazasétálni. De most nem igazán törődtem azzal, hogy merre megyünk. A séta, akkor is séta, ha nem tudjuk merre megyünk.
- Mi vette rá, hogy Londonba jöjjön? Mert biztos ismerős lenne az arca, ha láttam volna már – tettem hozzá a kérdésemhez. Ránéztem, de továbbsétálva vártam a választ...
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szer. Jún. 27, 2012 10:58 pm


FOR ROSIE


Milton szerintem egy jó meglátású fickó lehetett életében. Éles elme és kissé hóbortos pasas, de ha lett volna rá mód, egészen biztosan megismerkedtem volna vele. Gondolataiban van valami magaslati, amit ember létére nem is tudom, hogyan érhet fel ésszel. A Menny és Pokol ezek szerint kéznyújtásnyira vannak?
- Én nem így fogalmaznék – jegyeztem meg okoskodva, aztán gyorsan hozzá is fűztem a kifejtésrevalót: - Az ellentétekben meg van az izgalom. Valami új, és az, aki nem fél az ismeretlentől, furcsa mód vágyik annak a megismerésére. Fel tudja idézni azt az érzés, mikor szakadés szélén áll, és hívja a mélység? Ép ésszel tudja, hogy őrültség lenne hagyni, hogy magával ragadja, mégis van magában egy rész, mely hagyná lezúgni – fejtettem ki, és pislogva néztem a kisasszonyra kíváncsian várva a válaszát. Bizonyára nem gondolta volna, hogy ilyen filozófia mélységekig jut ez a beszélgetés. De hát bennem ehhez jó beszélgetőtársa lelt, hiszen éltem én eleget, hogy tudjam, miről beszélek.
Halkan felnevettem hallva a hölgy válaszát. Szóval spontán személyiség! Máris szimpatikussá vált, hiszen azokhoz sosem volt sok kedvem, akik precízen mindig a saját kis napirendjüknek éltek. Pedig bennük volt meg az igazi izgalom: hogy egy begyöpösödött feleséget mondjuk sikerül-e megtörni. Nagy kihívást jelentenek az efféle asszonyok, de nem mondhatni, hogy lehet velük egy jót mulatni, mert kissé unalmasak tudnak lenni. Ellenben az afféle kisasszonyokkal, mint Rosie, aki nem fél kimondani, amit gondol, és élesen visszaszól, ha valami nem tetszik neki. Velük az élet pezsgő és pezsdítő, és nincs is fontosabb, mint mindig a legnagyobb lángon égni.
Biccentettem hát, elfogadva a feleletét, miszerint arra megyünk, merre az út fut, és követtem is Miss Blackangel oldalán a kiválasztott útvonalat, miközben finom, érdeklődő kérdését sem hagytam figyelmen kívül.
- Nocsak, ez nem egy beismerés volt azt illetően, hogy átkozottul jóképű vagyok? – kacsintottam ismét csak illetlenül Rosie-ra. De hát mi másként is értelmezhettem volna utalását azzal kapcsolatban, hogy ha találkoztunk volna már, felismerne. Ez olyan szöveg, amit én is gyakran bevetem: „Ugyan, egy ilyen bájos arcot senki sem felejtene el!” Viszont a hölgy ezen megjegyzése ellenére nem éreztem rajta azt, hogy bármire is célozgatni szeretett volna. Ha mégis, arcjátéka nem buktatja le. Ó, ha nők is játszhatnának, verhetetlen lenne kártyában... persze csak ha én nem vagyok az ellenfelei közt, mert nálam jobban senki sem tudja elrejteni azt, amit igazából érez. Vastag burok rejti lelkem ezen zugát, és azt nem ismerheti meg már senki, mert kulcsát rég eldobtam. A Temze mélyén pihen, sok más emlékemmel együtt.
- Hogy miért jöttem Londonba? – kérdeztem vissza csak húzva az időt, mert tisztában voltam a kérdéssel, és egy pillanatig csak, de elmerengtem a csillagok fényében ragyogó folyó látványában, mely nem engedett a mélyére látni... Épp mint jó magam: a felszín édes kevés ahhoz, hogy valaki megismerjen. – Mondhatni hazajöttem. Itt születtem, nevelkedtem... – haltam meg, teszem hozzá szigorúan gondolatban, és másik befejezését keresem a mondatnak: - és tartózkodom jelenleg is. Egyébként utazgatom – foglaltam össze máskülönben tevékenységeimet, mely amúgy ennél sokkal többől áll, de erről a kisasszonynak semmit sem kell tudnia.
Lassan róttuk a kijelölt macskaköves utat egymás mellett, miközben én időnként levettem a kalapom, és szórakozottan megforgattam azt a kezemben válasz közben. Végig féloldalas mosolyra húzodott a szám, és nem kerülte el a pillantásomat a lány egyetlen sanda oldalpillantása sem. S így megfogalmazódott bennem egy jó kérdés:
- Na, és Miss Blackangel, kérem mondja el, mivel sikerült elnyernem a bizalmát? Csak nem fél ebben a sötét éjszakában, és védelmet keres? Kedves, hogy engem választott, bizonyára sokan ajánlanák karjuk segítségére – kerekítettem ki egy egész históriát ebből az első kérdésből, mely burkoltan azt tudakolta, hogy miért visel el. De azt sem bántam volna, ha a másodikra kapok választ, hogy vajon fél-e a sötétben... Mert talán - egy vámpír oldalán – nagyon is jól tenné.
Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szomb. Jún. 30, 2012 2:36 am


- Meglep, Mr. Averay – jegyeztem meg miután filozofáló mondata végére ért. Figyelmesen hallgattam Mr. Averay-t az imént, és néha megengedtem magamnak, hogy oldalra pillantsak. Valóban volt valami abban amit mondott. Bizonyára volt már olyan, amikor a szakadék szélén álltam. Biztos volt olyan, hogy tudtam: őrültség – de talán mégis belementem. Az emberek nem tökéletesek, és gyakran a hívogató mélység az, ami elvisz egy rossz útra. Mindenesetre erre nem kell gondolnom, mert most a legközelebbi szakadék is nagyon távol van hozzám. Mindenkinél először hűvös vagyok, de ez szerintem magától értetődő. Nem szeretem ha az emberekben csalódom, de még rosszabb, mikor az emberek csalódnak bennem. Éppen ezért csak az ismerhet meg igazán, akinek nagy a türelme.
- Ahogy gondolja... én nem annak szántam, de ha akarja szívesen mondhatom azt is, hogy átkozottul jóképű. Csak azt sohasem vallanám be – talán még magamnak sem, fejeztem be gondolatban a válaszomat. Azt bizonyára mindenki tudja, hogy Mr. Averay nincs benne a csúnya nevű csoportban. Ennyit talán még a rossz ízlésűek is tudomásul vesznek. Talán azt is tudom – vagy legalábbis gondolom –, hogy a lányok szívesen loholnak utána, hogy megkapják a szívét – de vajon megkapná-e valamelyik?
Mr. Averay élete hasonló, mint amit én kezdtem el nem régen. Én is itt születtem, nevelkedtem, jelenleg itt is tartózkodom. De valójában utazgatni fogok. Egész Amerikát bejárom, legkisebb városoktól a legnagyobbig. Ki tudja? Talán kétezerbe is még azon a kontinensen maradok, vagy éppen visszajövök, azt még a jövőre bízzuk. Nem szeretek előre tervezni, mert akkor nem tűrném el, ha valami nem sikerülne jól. Talán ezért is van az, hogy nem tudom merre is megyünk igazából – amerre az út vezet.
- Tudja... én is elkezdtem egy hosszú utazás kezdetét. Az elkövetkezendő napokba utazom el Amerikába – jegyeztem meg, ennyit azért tudhat. Amerika elég nagy ahhoz, hogy meg tudja, hova is megyek- ráadásul nem hinném, hogy utánam kajtatna – De az titok, hogy miért megyek el... nem árulom el senkinek – tettem hozzá, de akkor se fogom elmondani, ha tudna is rólunk Pontosabban a boszorkánymesterekről. Nem kell tudnia arról, mert nem hiszem, hogy akár egy hangyányit is érdekelné a dolog. Érdekli egyáltalán valami? Miss Leavey azt mondta, semmiképp se áruljuk el kik vagyunk, mert lehet, hogy egy vámpír áll előttünk. Amire kevés esély van, mert ha eddig nem találkoztam, ezentúl sem hiszem, hogy fogok.
- Talán nem ezt teszi minden lánnyal? - kérdeztem meg tőle, de mielőtt válaszolhatott volna, folytattam – Elkezd csevegni velük, elnyeri a bizalmukat, és utána azt csinál velük... amit akar. De én azt hiszem, maradok a másodiknál – fejeztem be és sikerült nagyjából azt mondanom, amit gondoltam.
Miss Leavey mindig azt mondta, hogy először bizonyosodjak meg, hogy a beszélgetőtársam nem-e valamelyik furcsa lény, ami adatott. És mivel Mr. Averay lépéseit hallom, így nem kell ezen gondolkodom. A macskaköves utat néztem eddig, és miután fölnéztem, akkor láttam, hogy egy matróz ment el mellettünk. És a lépések egyre halkultak, amit azt hittem, hogy Mr. Averay-é. Megálltam mikor ezt feltűnt. Ez nem jó... egyáltalán nem jó. Nem vezethet semmi jóra. De ha most elmondanék egy igézetet, és láthatatlanná vélnék, azt hiszem megoldanám a helyzetet. Csakhogy ezen semmit nem oldana.
- Mondja el nekem őszintén, mikor született? - kérdeztem rá. Tudom, hogy ezzel bajba is sodorhatom magamat, és biztosan anyám forog a sírjába, de hív a mélység. Talán igaz, túl közel vagyok a szakadékhoz. Egy lépést hátrálok, de próbálok határozott lenni. Remélem sikerült, és nem fogja azt hinni, hogy félek tőle. Mert nem félek tőle.
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szomb. Jún. 30, 2012 10:32 pm


FOR ROSIE

- Hát igen, csupa meglepetés vagyok – állítottam vigyorogva a másik kijelentésére.
Testi adottságaimmal már hercegkorom óta tisztában vagyok. Nyolv testvérrel magam mellett megtapasztaltam, hogy a külső igen is sokat számít. Mert hát nem egy fiú testvérem maradt partner nélkül bálokon, mert minden kedves kisassszonyt én szórakoztattam. Szerencsém, hogy én örököltem ezt a pisze orrot, jóképű arcot, igéző szempárt és jól fésülhető hajat. Ha mondjuk, én is egyik öcsémhez hasonlóan zsíros bőrű és ferde orrú lennék, nem biztos, hogy gáláns modorom és rendkívüli bókolási tehetségem ellenére le sikerülne vennem a hölgyeket a lábukról. Márpedig más célom sincs, hiszen ettől olyan rettentően szórakoztató ez a létforma, amit mi életnek nevezünk. Szóval, ha már ott tartunk, hogy átkozottul jóképű vagyok-e vagy sem, szerintem a kérdés eldöntéséhez elég megkérdezni egy-két hölgyet a hátam mögött, és a válasz egyértelmű: igen. Rosie viszont azok közé a lányok közé tartozik, akit jómodorra neveltek, és mint ilyen úri kisasszony soha nem ismerné be, ha ilyesmit gondol egy majdhogynem idegenről.
- Legyen – fogadtam el semleges válaszát, de azért felfelé kunkorodó ajkakkal hozzátettem: - De magára vegye, ha eltelek magamtól, mert hiába tagadja, tudom, hogy így gondolja – rúgtak félre szórakozottan egy követ az útról, mely lassú bucskázást követően elegánsan hullott le a rakpartról a folyómeder felé. Talán már úszott is tovább nem ismerve lehetetlen az óceán felé.
Jó volt hallani, hogy a mai fiatalságban nem én vagyok az egyetlen, akinek kedve támadt az utazgatáskor. Mindig is nagyszerű dolgonak tartottam ezt: új helyeket felfedezni, megismerkedni eddig ismeretlenekkel. A különböző kultúrák, emberek és ételek... Műveltségem rendkívül széleskörű, ha fogalmazhatok ilyen szerényetelenül, hála ezen utazásaimnak. Bejártam Európa nagyrészét, és mindenütt kedvem leltem egy ideig. Míg nem jönnek a háborúk. Mindig vannak valahol, én pedig ki nem állhatom őket. A tompa üresség és a fájdalom keserűen hűlt helye még mai is rémlik, mikor visszagondolok erre. A jó dolgokért nem éri meg elviselni a rosszakat, így gondoltam, ezért is döntöttem az érzelemmentes élet mellett, és be kell vallanom, hogy egyáltalán nem bántam meg, mert így könnyebb… könnyebb az egész: élni, ölni, túlélni. Persze mindezt megtehetném mindenféle emberi érzelemtől telve is, csakhogy akkor nehéz lenne elnyomni a lelkiismeret-furdalást és a bűntudatot. Furcsa, hogy ilyesmi jár az eszemben, hiszen most egyik sincs. Hogy is lehetne, ha egyszer elintéztem, hogy hűlt helye maradjon minden érzelemnek? Alapvetően nem vagyok egy gyilkos, emberi életemben nem is szerettem ölni, annak ellenére hogy a katonaságba behívtak, és kötelességem volt a hazáért harcolnom. Lovas katonaként vettem részt a háborúkban. Évekig kellett néznem az öldöklést, és nem láttam értelmét, sosem láttam, apám pedig nem foglalkozott a kifogásaimmal, amiért ma már nem hibáztatom, de akkor nagyon utáltam. Ez utóbbi viszont azóta sem változott: utálom. Sőt, gyűlölöm, amiért ő lenézte. és kívülállónak tekintette Anne-t, amiért nem fogadta el az érzéseimet, amiért nem fogadta el, hogy mivé váltam egyetlen szerelmemért, amiért képes volt felfogadni egy árnyvadászt, hogy ölje meg őt.
- Amerika? Nos, bevallom, engem sosem vonzott. Túl új, túl modern, nincs meg benne a múlt tisztele és szépsége. Én inkább Olaszországba utaznék el legközelebb. Velence mindig kellemes hely így nyáron – fecsegtem össze-vissza csakhogy kiverjem fejemből, az ott megforduló borús, fájó emlékeket és gondolatokat. Arra pedig, mivel leszögezte, hogy úgysem mondja el, nem kérdeztem rá, mi dolga az Újvilágban. Egyszer még az is megeshet, hogy beavat…
- Úgy beszél, mintha ismerne. Csúnya dolog előítélettel állni a másikhoz, hölgyem – oktattam ki, de közben jól tudtam, hogy a kisasszony nagyon is rátapintott a lényegre. Igen, ezt szoktam csinálni, de ő nem tűnik úgy, hogy kötélnek állna.
Miss Blackangel következő kérdése nagyon meglepett. Nem számítottam ilyesféle témaváltásra. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit a nagy kocsmázgatás közepette fejjel belenyomnak egy hordónyi vízbe. Kiábrándító volt a felismerés, ami a másik szemében csillant, de éppen ezért úgy döntöttem tovább játszom az értetlent:
- Micsoda kérdés, kisasszony!? – tettetem felháborodottságomat megtorpanva. – Ön mégis mit szólna, ha csak így letámadnám eme kérdéssel? Talán őszintén válaszolna a korával kapcsolatban... egy boszorkánymester? – húztam számító mosolyra, tekintetemet a másikra emelve, mélyen a szemébe nézve. Már egy ideje sejtettem, hogy ő sem hétköznapi ember. Nem, ahhoz túl vakmerő. Vámpír érthető okokból nem lehet, a farkasokat is megérezném, árnyvadászon lehetne érezni a Jelek égett szagát, míg a tündérek esetében a csalfaság hiányzik belőle. Ráadásul kérdése alapján egyértelműen rájött mivoltomra erre pedig ilyen könnyűszerrel a warlock-ok is képesek.
- Na, most mit játszunk? „Ki az idősebb?”-et? – vigyorogtam, mint a befőtt jókedvemben. Hát nem megmondtam, hogy izgalmas lesz ez az este?
Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Csüt. Júl. 12, 2012 3:52 am

- Mint már mondtam... sohasem vallanám be. És be is tartom – mondtam neki, és komolyan is gondoltam. Legalábbis egyelőre. És azt hiszem kell már attól tartanom, hogyha egyhamar nem vetünk véget ennek a beszélgetésnek, akkor én is a horgászbotra kerülök. Onnan aztán már nem lehet kiszabadulni, vagy legalábbis egy könnyen nem. Nem szeretem, ha valaki irányít. Egyedül akarok lenni, és én akarom irányítani magamat. Több, mint húsz évig Miss Leavey segített nekem, s anyámként viselkedett anyám helyett, de már nem igazán volt ez ínyemre. Nem régen ment el és muszáj egy kicsit egyedül lennem, megismernem, hogy milyen is vagyok. Lehet, hogy valaki élvezné, ha botra kerül, de én nem. Semmiképp sem szeretem, ha játszanak velem. Ezt az ez alatti beszélgetésben döntöttem el. Távolságtartónak kell lennem, annak kell maradnom – és akkor nem lesz semmi baj.
- Pont azért kedvelem Amerikát, mert új... és modern – eldöntöttem, hogy bármeddig élek, a kor divatjával fogok haladni. Nem fogok kétszáz év múlva ezekben a ruhákban járkálni a városban. „Kicsit” se lenne feltűnő. Amerikát szeretem, mert mindig tud valami másabbat mutatni, mint azelőtt. Szeretem a változatosságot ezekben, mégsem lenne olyan vonzó, ha nem újítana mindig valamiben. Legalább is nekem ez a véleményem. Velence nem áll közel a szívemhez, mindig is úgy gondoltam, hogy oda azok menjenek, akik pihenésre vágynak, vagy napszúrásra. De én semelyikre sem vágyom, mert én nem pihenni szeretnék, hanem új életet kezdeni. Azt nem pihenéssel kell kezdeni – Engem nem tud rávenni mindenre, még arra sem, hogy Velencébe menjek – mondtam neki határozottan. Már jó pár évvel ezelőtt eldöntöttem, úgyhogy most már lehetetlen lenne ezt a gondolatomat kiradírozni, és átírni bármire is. Ahhoz túlságosan is belevéstem a fejembe. Nem tudom, hogy miért pont Amerika az, amit első utazásaimnak választottam, csak ez tetszett meg. Talán – ismétlem talán – lehetséges, hogy egyszer majd elmegyek Velencébe, vagy visszajövök a szülővárosomba.
- Én ilyen vagyok – tárom fel a karomat mosolyogva, testemmel kissé felé fordulva. Képes vagyok őszinte lenni, de inkább csak akkor, ha kihoznak a sodromból. Addig én se csinálok semmi olyat, hogy a másiknak bántódása essen, míg belőle elegem nem lesz. Ezt hívják úgy: valamit valamiért.
Felismerte, hogy boszorkánymester vagyok, nem lényeg... számítottam rá. Hisz azért mertem előbb kockáztatni, mert tudtam, hogy akkor rá fog jönni arra is, hogy én mi vagyok. Megállt, és ezért és is ezt tettem. Majd miután kérdését feltette, válaszoltam is rá:
- Én őszintén tudnék válaszolni rá, de szerintem azt hinné, hogy még kezdő vagyok, ha elmondanám – mondtam neki, majd újra elindultam. Először elgondolkoztam azon, hogy elmondjam-e neki, hogy 25. életévemben vagyok, de aztán más mellett döntöttem. Igen, most még számon tudom tartani, hogy mikor születtem, és a többi... de abban nem vagyok biztos, hogy sok év múlva is fejben tudnám tartani.
- Ki az idősebb? - nevettem el lágyan magam, miközben mondtam azt, amit előbb Mr. Averay – Abban biztos vagyok, hogy maga – eléggé gyakorlottnak tűnt ezen a téren, hisz nem tűnt fel egyhamar, hogy ő micsoda. Bár Miss Leavey azt mondta, hogy tartsam távol magam tőlük, nem tűnik úgy, hogy egyhamar elválunk...
Még mindig macskaköves úton sétáltunk, de egy kis szinteltérés váltotta kövesre nem messze tőlünk az utat. Két lépcsőszintet lejjebb kellett mennünk, hogy a köves útra térjünk Az első lépcsőfoknál sikerült szilárd talajra lépnem de a másodiknál nem. A ruhám egy kevés része a lábam alá csúszott, és én nem erre számítva határozottat próbáltam lépni. Egy kisasszonynak nem szép, ha a bőrét csúnya foltok tarkítják. Éppen ezért mást választottam, belekapaszkodtam a mellettem nem messze sétáló Mr. Averay karjába. Amint visszakaptam az egyensúlyomat, elengedtem őt, és zavaromban a ruhámat kezdtem el igazgatni.
- Sétáljunk tovább – mondtam neki gyorsan, hogy elterelhessem figyelmemet az előbbi jelenetről, de hozzá is raktam valamit – De nehogy azt higgye, hogy levett a lábamról...
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szomb. Júl. 14, 2012 8:36 pm


FOR ROSIE

Csak sejtelmes mosolygással jeleztem, hogy tudomásul vettem szavait, és mivel úgyszem tudom kiszedni belőle a vallomást, így inkább nem is erőltetem. Úgyis tudom, hogy jóképűnek tart. Mindenki egyetért ebben.
- Néha a múlt tisztelete mellett vagyunk csak igazán képesek értékelni a jövő másságát, nem gondolja? – vetettem fel egy újabb filozófiai gondolatot, mikor a művészetek bölcsője, ősi Európát hasonlítottuk össze az újnak és modernnek számító Amerikával, mely igen cska kedvesnek bizonyult a másik fél számára, aki hamarosan oda is szeretne utazni. Követni nem fogom az biztos. Legalábbis ebben aaz évszázadban már nem. Aztán ki tudja, mi lesz 200 év múlva?
- És én kifejezetten örülök, hogy Ön ilyen! Régen nem volt már részem ilyen sziporkázó beszélgetésben, mint Önnel. Igazán üdítő társasága – bókoltam újfent, és ezúttal nem kis igazság bújt meg a szavaim közt: nagyon örültem, hogy végre valaki olyanra akadtam, aki nem meghunyászkodott szavaimat hallva, hanem képes volt visszabeszélni, és az etikett betartása mellett mégis vitába keveredni. Mindig is szerettem ércelődni. Elsősorban a testvéreimmel, szenvedélyesebb hölgyekkel, ám már féltem, hogy azon kihaltak az idő folyamán. Szerencsére úgy tűnik, hogy nem.
Nagyon is érdekelt, hogyan reagál felismerésemre, de a vártnál sokkal nyugodtabb maradt, ami miatt csak nőtt a szememben. Nem is vitattam vele az első korral kapcsolatos kérdést, ám a folytatást már nem tudtam szó nélkül hagyni:
- Hm, talán ennyire öregnek látszom? – biggyesztettem le az ajkam szomorúan, mint aki komolyan bánkódik amiatt, hogy mennyi idősnek nézik. Igazság szerint valóban zavarna, ha ráncok borítanák az arcomat, vagy ha már szóba sem állna velem egy Rosie-hoz hasonló szépség a korom miatt, de vámpírlétemnek köszönhetően nem kell ilyesmik miatt aggódnom! Örök fiatalság, örök jóképűség. Ez a legnagyobb ajándék, amit az élettől illetve Anne-től kaptam. Meghálálni sem tudtam neki, hogy ilyen lehetek, melynek bár van egy kellemetlen része, a mindörökké való fiatalság kárpótol érte.
Inkább nem firtattam tovább a témát, bármennyire is kíváncsi voltam, hogy vajon a mellettem sétáló boszorkánymester mennyire lehet mestere szakmájának, kora alapján szépsége múlóban lenne-e már ha ember lenne. Csak bandukoltunk tovább az úton, mely lépcsős lejtőhöz közelített. Szélessége megengedte, hogy együtt haladjunk lefele, ahelyett hogy elsőbbség adásra kötelezett volna, és ez a szerencséje a kisassszonynak, aki ugyanis a második lépésnek, és más kapaszkodó nem lévén az én karomat használta fel arra, hogy megtartsa egyensúlyát. Vámpír létemre meg sem kottyan a hirtelen jött súlynövekedés – nem mintha olyan nehéz lett volna a lány – ám annál inkább meglepett, hogy éppen Ő, ilyesmire „vetemedett”. Ennek ellenére nagyon is örültem neki, és jó volt látni a másik szemében a zavart.
- – bólintottam rá, de mosolyom egyre szélesebb lett meghallva a folytatást. – Maga mondta, nem én – szögeztem le, és úgy tettem, ahogyan a hölgy kért: folytattam a sétát vele az oldalamon a kikötő macskaköves útján.
Meglepően kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy nem kell magamat továbbra esendő halandónak kiadnom, hogy más dolgokról is beszélhetek a velem lévővel, mint a ma. Persze, amennyiben igaz az, amit állít, hogy kezdőnek hinném, talán nem olyan öreg, hogy a saját koromról beszéljek vele, de mindenképpen érdekesebb társaság, mint a mai kor üres fejű lányai.
- S mondja csak: a boszorkánymesterek mostanában nem utálják a vámpírokat? – tudakoltam, egyrészt az ő véleményére kíváncsian, másrészt, hogy mit hallott. Vannak idők, mikor a különböző fajok ki nem állhatják egymást, míg máskor puszipajtások. Mondjuk én ezzel sosem törődtem, hiszen számkivetettem magam a társadalomból az Anne-nel történtek óta. Jó magam, ha kellemes a társaság megtűrök magam mellett bármit, és be kell valljam, hogy Miss Blackangel társasága csöppet sem volt ellenemre.
Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Szomb. Júl. 21, 2012 5:22 am

Múlt tisztelete, jövő mássága… Visszhangoztak fejemben előbbi filozofálásai. Nos… ezekhez a gondolatokhoz elég sokáig élnie kellett. Menyi idős lehet? Talán már élt, mielőtt Amerikát felfedezhették volna? Annyi biztos, hogy tudja kontrollálni vámpírságát, így élhet már jó ideje.
Nem tudom… mi lesz, ha egyszer megunom azt, hogy élek? Mi lesz, ha egyszer majd meg akarok halni? Nem lehetek olyan, mint a többi ember, aki elfogadja, hogy nem élhet végtelenségig. Tudja, hogy egyszer meghal. Mindenki valahogyan elpusztul. Pestisben, harc közben, vagy valami ismeretlen betegségben. Biztosan én is meg tudnék halni valahogyan, de egyelőre nem akarok. Akkor miért is gondolkozunk ezen?
- Valóban üdítő a társaságom? Vagy mindenkinek ezt mondja? – kérdezem meg tőle. Vagy az igazat mondja. Vagy pedig azt hiszi, hogy ez nálam bejön – mint például más lányoknál. Sokan szívesen omolnának karjai közé, viszont én nem vagyok az a fajta, aki könnyen ezt teszi. Erősnek tartom magamat – eddig szerintem az is vagyok.
Egyelőre kizártam életemből a fiúkat. Semmi kedvem hozzájuk. Mint szólnának ahhoz, hogy ha elmondanám nekik, hogy mi vagyok? Vagy elrohannának a világ túlsó felére, vagy háziboszinak cukkolnának – ami nem lenne ínyemre. Ez az egyik ok, hogy nem akarok kapcsolatot. A másik: nem tudni, hogy az érzés viszonzott-e. Bár ez szinte minden kapcsolatban így kezdődik. Én mégsem akarok bonyodalmakkal teli napokat, így inkább maradjunk az unalmas napnál -, bár általában el tudom foglalni magam.
- Az igazat akarja tudni? – kérdezem tőle, de mielőtt akár válaszolna, akár bólogatna, ezt mondom – nem, nem látszik öregnek – máshogy terveztem, mint ahogyan kijött a számon. Először azt szerettem volna mondani, hogy igenis öregnek látszik, de aztán rájöttem, hogy én nem szeretnék játszadozni. Őszintén elmondtam. Az a szerencséje – és nekem is -, hogy mindketten fiatalkorunkban maradtunk ugyanannál a kornál. És ez azért szerencsés, mert nem kell attól tartani, hogy akár egy ránc is lesz az arcomon – akár száz év múlva is.
Maga mondta, nem én. Hallottam meg, de nem szóltam erre vissza semmit. Pedig megtehettem volna. Milyen lett volna az, hogy miután megmentett attól, hogy akár egy folt is legyen a kezemen, köszönjek el tőle? Biztosan azt hitte volna, hogy megijedtem volna, vagy annyira zavarba hozott, hogy inkább elmentem volna. De szerencsére semelyiket se tettem.
- Nos… lehet, hogy igen, de én nem tartom fontosnak – jegyzem meg, és ezzel arra akarok következtetni, hogy engem nem érdekel, hogy ki vámpír, ki mondán, ki vérfarkas. Egy bolygó élünk, muszáj összeférnünk. De persze van akinek a pap, van akinek a papné. Így hát mindenkinek más a véleménye.
- Maga hogy van ezzel? – kérdeztem meg, mert igen is érdekelt, hogy inkább el kéne futnom, vagy nyugodtan lehet beszélgető társam. Azt nem tudom, hogy már késő van-e vagy sem, mert elvesztettem az időérzékemet. Nem tudom mennyit gyalogoltunk, illetve mennyit beszélgettünk, de szerintem már egy jó ideje.
Viszont az biztos, hogy James Phillip Averay társaságában nem lehet unatkozni.
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Vas. Júl. 29, 2012 5:40 am


FOR ROSIE

Hm, ez a kisasszony aztán ismeri a hozzám hasonló férfiakat! Még hogy mindenkinek ilyet mondani! Naná! A hölgyek javarészt elájulnak néhány elejtett mondattól, megszokott bóktól. Azt sem veszik észre, ha az ölükben nyitott könybvől olvasta ki az idézetet a férfi – saját tapasztalat – csak az érdekli őket, hogy nekik mondják ezeket a szavakat, és végre ne csak egy regény főhősnőének. Mert hiszik és remélik, hogy ők is megérdemlik azt a bánásmódot, mint a könyvszereplők. Lehet, hogy igazuk van: megérdemlik, ám mi, férfiak lusták vagyunk ehhez, és ami azt illet, nem szokás elmondanunk, mit gondolunk. Ám ami azt illeti, nekem volt elég időm arra, hogy éljek, hogy rájöjjen van még időm, és ebből kifolyólag megtanultam bánni a szavakkal, az udvarlás művészetét elsajátítottam, akárcsak a megfelelő bókok megfelelő időben való elejtését. Rengeteg minden múlik az időn, a személyen és a hangulaton. A nők sokra értékelik a romantikát, amit néha nem tudok megérteni, mert nagyon fáradalmas, de rájöttem ahogyan múltak-teltek az évek, hogy élvezem, hogy hölgyek olvadnak a karjaim közé csupán szavaktól, hazug ígéretektől, néhány „bűvésztrükkel” becsempészett rózsától. Nem látják a fától az erdőt, avagy nem látják a szép szavaktól a hátsó szándékot. De ez így jó. Rosie azonban nem közülök való.
- Ne nevettessen! Hát persze, hogy üdítő! Végre valaki nem arról panaszkodik nekem, hogy a Párizsból rendelt szabásminták nem selyemből, hanem pamutból készültek! Most komolyan, nem mindegy? – nevettem fel őszintén. Magam sem tudom mikor voltam utoljára ilyen nyílt, ilyen őszinte, de minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Talán felszabadít a gondolat, hogy végre nem egy egyszerű emberrel kell hétköznapi, már-már unalmas témákról csevegnek, hanem egy szintén halhatatlannal fontosabb, vagy legalábbis szórakoztatóbb dolgokról.
- Köszönöm, ez megnyugtat – hajoltam meg, mikor feljött a korom, majd csak azért is firtattam a témát egy picit azért, hogy hencegjek, egy picit azért, hogy bebizonyítsam, tényleg nem vagyok annyira öreg. Ugyebár minden nézőpont kérdése: - Bár a jelenlegi a királynak az ük-ükapja lehetnék, mire nem jó az éjszakai denevér életmód, nem? – viccelődtem a dologgal, azonban a fele sem volt vicc: a jelenlegi angol uralkodó ük-ükapjának testvére vagyok, csak éppen nem jegyez a történelem. Ha akkor, azon a napon nem szúrtam volna ki Anne-t a piactéren, akár az is lehetne, hogy most az én leszármazottjaim ülnének a trónon... Na, de hát az unalmas lenne, mert én nem lehetnék itt eme bájos hölggyel!
- Örülök, hogy így gondolja, mert jó magam is megvetem az efféle előítéletekkel rendelkezőket – mondtam, majd azért magamban hozzátettem: de azért a Hold gyermekei abbahagyhatnák a vonítgatás. Kikészítenek! Nem tudom, mi ez a két faj közt, de egyszerűen mikor a közelükben vagyok kedvem támad előrántani az agyaraim, és a vállukba mélyeszteni. Kitör belőlem az állat, így igyekszem kerülni ezeknek a korcsoknak a társaságát. Egyébként minden más lénnyel békésen meg vagyok, míg az nem zavarja az én köreimet. Viszont a mondénok az én embereim, imádom őket a tudatlanságukért!
- Szabad megkérdeznem, hogy mennyi időre ajándékozza meg e varázslatos város jelenlétével, Miss Blackangel? – érdeklődtem váratlanul témát váltva azt tudakolva, hogy mikor utazik Amerikába. Valamiért érdekelt a válasz.
Vissza az elejére Go down

Rosie Blackangel

avatar
~boszorkánymester~

~boszorkánymester~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Pént. Aug. 03, 2012 11:21 pm

Nem igazán tudom, hogy mikor lettem ilyen... előítéletes? De azt hiszem, hogy így a legjobb. Sokan vannak úgy a mondénok közül, hogy megtetszik nekik valaki. Az a legszánalmasabb dolog, ha tetszik is neki, nem megy oda a másikhoz. Azt hiszem egyszer az életben megéri kezdeményezni. Az is rossz dolog, ha kezdeményez, és másnak mutatja magát. Ebbe a csapdába esik bele sok mondén. Nem igazán tudom megérteni őket, mert mutassa önmagát, és akkor az életben eljön, aminek el kell jönnie. Lehet, hogy nem akkor, mikor akarjuk. És az is lehet, hogy nem jön el. Mindenesetre én úgy vagyok ezzel, hogy mindenkinek már előre meg van a sorsa. A legjobb sorsot kapja, amit érdemel. Viszont nem biztos, hogy eljut odáig, hogy követni tudja. A sors többször üzen nekünk, sokszor segít nekünk, ha olyan dologról van szó, ami s sorhoz vezető úthoz vezet. Igaz, én még nem tapasztaltam meg. De én így gondolom.
- Szerintem sem mindegy! - háborodom fel, és le is állok. Felé fordulok, ránézek, egyenesen a szemébe. Komoly arcom tovatűnt, és mosoly lett helyette – Csak színleltem, engem se igazán érdekel – mondom még mindig mosollyal az arcomon. Nem tudom egyáltalán mire volt ez jó, de csak jött. Kíváncsi voltam, hogyan reagál erre. Milyen Mr. Averay az olyan mondénokkal, akik panaszkodnak a párizsi szabálymintákról, és milyen az olyanokkal, mint én? Csak tudni szerettem volna.
- Már megbocsásson, de akkor tényleg nem fiatal – jegyzem meg, mikor megtudom, körülbelül mennyi idő is. Én körülbelül még most is annyi vagyok, mint aminek látszom. Talán öt év múlva már nem lehetne ugyanezt elmondani rólam. Ha belegondolok... az mondének olyan keveset élnek! Én biztosan nem akarnák meghalni, vagy legalábbis nem tudnám elfogadni, hogy egyszer meghalok. Kevesebb mint száz évet élnek, én pedig már a negyedél járnék. Beleborzongok a gondolattól.
A kor is mindig csak nézőpont kérdése. Mr. Averay is fiatalnak számít, ha a világ kezdetétől számoljuk. Viszont egy mondén biztosan elájulna, ha megtudná hány éves – vagy azért, mert nem hiszi el... vagy azért mert felmerült neki: hogyan lehet valaki még így is jóképű. Legalább is gondolom, hogy mások így gondolják. Én nem.
- És mire jó a nappali életmód – mondom. Bár el tudnám tűrni azt is, hogy ne tudjak kimenni. De az biztosan nem tartana egy napnál tovább. Talán ő megtanult nélkülözni, de én élvezem. Élvezem, hogy örök vagyok, és azt csinálhatok, amit akarok. Nincsen megszabás, nincsen olyan, hogy csak éjszaka mehessek ki.
- És engem is megvet, amiért előítéleteim voltam magával szemben? - kérdezem meg, mikor eszembe jut ismét az előbbi gondolat. Érdekelt a válasz, bevallom. Az is érdekes, hogy még mindig csevegek Mr. Averay-vel. Nem számítottam arra, hogy a mai nap másabb lesz, mint a többi. És azt sem hittem volna, hogy egy beszélgetésben idáig eljutunk. Többen otthagynak az előítéletem miatt.
- Nem tudom. Talán holnap, holnapután...
Vissza az elejére Go down

James Phillip Averay

avatar
~vámpír~

~vámpír~


TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   Hétf. Aug. 06, 2012 8:24 pm


FOR ROSIE

Néha napján megfordul a fejemben, hogy a nők vajon nem-e egy egészen más bolygóról érkeztek. Néha alig hiszem, hogy egy azon fajhoz tartozunk, mert naphosszat lehetne sorolni a különbségeket. A nő a szívével lát, a férfi... mindenki tudja, mivel, de nem is ez a lényeg. Az ember alapvető szemlélete az, ami megkülönbözteti az állatoktól, de éppen így egymástól is elválasztja a két nemet. Hát ki tudná ezt jobban, mint olyan, akinek hosszú évszázadai voltak arra, hogy ezt megfigyelje? Sok időt töltöttem a fajunk, a halandók tanulmányozásával, a női szívek kivesézésével. És be kell vallanom, hogy ez utóbbi esetben inkább hasonlít egy féj nő és egy farkaslány, mint egy vámpír nő és férfi. A nemek csatája minden időben fennáll, s az olyanok mint én, szórakoztatónak találja ezt. S szeretem kihasználni azt, hogy az emberek könnyen felejtenek. Hogy egy élet pillanatok alatt lepereghet, ha jól mulatok, és ami az egyik nap számított, a másikon már semmit sem ér. A nők azonban nem így állnak ehhez. Ám annyi baj legyen!
- Hát, akkor megbocsásson... – vágtam bele esetlenül a mentegetőzésbe, miután úgy panaszkodtam a szabásmintákat illető tapasztalataimról, mikor Rosie elmosolyodott, és rájöttem, hogy gúnyt űzött belőlem. Csőbe húzott a női furfangjával, én pedig bedőltem! – Ó, ezt még visszakapja... – ígértem cseppet sem fenyegetően, jókedvűen, mosolyogva. Most kezdtem csak igazán élni érezni magam, eme hölgy társaságában.
- De a lényeg, hogy annak nézek ki, és míg a szellemem üde marad, nincs mitől félnem - biccentettem a kisasszony felé, mert egyáltalán nem bántott meg valódi koromra tett kijelentése. Azzal a hittel értek egyet, hogy annyi idős vagy, amennyinek érzed magam, és én még mindig annak az életerős fiatalembernek gondolom magam, hiába vannak mögöttem századok. Nem is tudnám elképzelni amgam ráncokkal és ősz hajjal. Brr... S ami azt illeti, Miss Blackangel-t is nehéz elképzelni, amint az öregedés göcsörtös útjára lép. Szerencsére erre nem fog sor kerülni, és még sokáig csodálhatja a világ üde szépségét.
- Ne kísértsen – vetettem m oda foghegyről a nappali életmóddal kapcsolatos megjegyzésére, mert bár már beletörődtem, hogy nem láthatom többé a napvilágot, van bennem egy tüske ennek fájdalmát illetően. Hiszen mennyi gyönyör marad megkaparinthatatlan, ha a vámpír csak éjjel mozdulhat ki zugából!
- Nos, nem, ha most már megváltoztak az előítéletei. Ugye már nem is gondol olyan csúnya szörnynek, aki magába mélyeszti szemfogait? – biggyesztettem le ajkaim kérlelve, ártatlan tekintet közepette, majd ördögien vigyorogva kivillantottam az említett agyaraimat, de csak a poén kedvéért.
- S mitől függ kegyed döntése? – tudakolóztam tovább azt firtatva, hogy meddig marad Londonban. Furcsamód szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy hamarosan elutazik, mert egy ilyen beszélgetésbe gyakrabban és sokkal szívesebben elegyednék, mint a megposhadt helyi polgárokkal a dokkokon.
Apropó, dokkok. A holdfényes út egészen addig a pontig néptelem volt, míg el nem jutottunk a híres Limehouse-ig, ott ugyanis még éjjel – sőt, mi több: főként éjjel – folyik az élet. Ám nem gondoltam volna, hogy ez egy Rosie-hoz hasonló hölgynek való hely, így az ellenkező irányba vezettem.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Kikötő a Limehouse-nál   

Vissza az elejére Go down
 

Kikötő a Limehouse-nál

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kereskedelmi kikötő
» Kiképzőterepek
» Kikötőváros
» Kiképző terep
» Kiképzőterep

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
City of Bones - Csontváros szerepjáték :: Magával ragad a múlt :: London 1878 :: Belváros-